Hallo,hallo figyelem aki rossz azt megverem!! ;-) Ma jól indult a napom ;-) alig léptem ki az ajtón rögtön elcsúsztam. Campino odaszaladt és jól körbeszagolgatott ;-) De jó hogy télen az ember jól felöltözik (meg a popóm is ki van bélelve, zsirpárnával) igy nem lett baj. 
Kaptam a nyugdij intézettöl egy jó hirt ,kapok egy lehetöséget átiskoláznak.Hogy mire azt még nem tudom,kell majd egy tesztet csinálni ,hogy mire vagyok alkalmas. Tehát még nem vagyok teljesen leírva....  Igaz ,hogy nem is tesz jót állandóan itthon üllni és csodára várni. 
Rengeteget gondolkozom,teljesen feladtam már a reményt,hogy "lesz belölem még valami". De talán ez a lehetöség egy segitö kar ami kihúz a letargiából. Sajnos hajlamos vagyok a dolgokat negativan nézni. De már sokkal jobban kezelem ezt a hülye depit. Igaz mindég váratlanul és dominánsan uralkodik rajtam,de nem engedem,hogy csak ö uralkodjon.Ez már fél gyógyulás. Ez a sok terápia amit csináltam arra jó volt,hogy kiismerjem az emberi lelket. Meg a sajátomat is. Sajnos van "öröklödö" depi is. Nem tudom,ki volt a felmenöim között akinek volt ,de azt tudom,hogy nem volt egyszerü életük és lehet ,hogy régen nem vette senki komolyan,igy nem is betegségként kezelték. Mostanában sokszor olvasgattam amiket régen irtam 10-20évesen. Hááát már akkor is elég melankolikusak voltak az irásaim.A depressziót régen melankóliának hivták,ez érdekes. A nagy müvészek majdnem mind melankólikusak voltak...ez nekem azt mondja,hogy müvész lélek vagyok? Talán. De sok tehetségem nincs semmihez,ez egy kicsit elszomorit. Ha már ilyen adottságom van (melankolikus) akkor miért nem kaptam tehetséget is hozzá??Na mindegy . 

A Stephan...hát igen ,mi nagyon érdekesen ismertük meg egymást... két kétségbe esett,beteg lélek találkozott ott Gengenbachban.Egy éve már. Mi voltunk Jancsi és Juliska az erdöben kerestük a kiutat. Megtaláltuk a lelkitársunkat. Igaz nem könnyü két embernek akik lelkileg nem a legjobb állapotban vannak ,közös úton járni és föleg egy úton maradnia.  Eddig talán jól sikerült...csak sajnos nagyon távol élünk egymástól és ez megneheziti a dogokat. Az én életem itt van Stuttgártban az övé 400 km-re tölem.  Egy bolondos hangulatból megkérte a kezem,nem végig gondolva milyen nehéz is az életünket ily modon megváltoztatni. Ha kitartók leszünk akkor talán lesz belölünk valami. Sajnos Öt sem hagyja teljesen békén ez a betegség. Hiába látjuk egymásban azt amit szeretnénk, teljes gyógyulásig még nagyon hosszú az út. Most itt ülök Stuttgártban és tehetettlenül hallgatom,milyen rosszul van Stephán. Nem tudok rajta segiteni ,mert nincs elég eröm kettönknek.Még sajátmagamnak is majd`hogy kevés. Ha ketten vagyunk erösek vagyunk,egyedül elfogy az erönk. Kétségek gyötörnek,minden megoldhatatlannak tünik. A héten kimondta,hogy nincs esélyünk.... Nagyon megdöbbentet mert eddig mindég Ö tünt erösebbnek,és nekem is eröt adott. Most ,hogy Ö is "feladta" majdnem tönkre tett mindent amit eddig felépitettünk. Mi lesz velünk? Van még is reményünk? Nem tudom. Csak azt tudom,hogy most elöször találkoztam valakivel aki engem ugy fogadott el amilyen vagyok és nem használt ki, nem bántott stb. Az volt csak nagy problémánk,hogy Ö nem férfi akivel egy normális partnerkapcsolatot lehet élni. (szépen irtam?) De tudom,hogy ez sokmindenkinek mindegy lenne. Nekem nem teljesen mindegy.Engem ez nagyon bánt mert látom,hogy Ö is szenved ez miatt. Nem rózsákkal szórt az utunk, csak a tövisekkel. Nem  tudom,hogyan tovább ?Hagyom,hogy az ár sodorjon,Már ugysem olyan sok van elöre mint hátra. Megtört az élet már nem vágyom nagy dolgokra!Nyugodtan szertném leélni ami még hátra van. Régen olyan voltam mint egy szélvész kisasszony... ma már inkább csendes hóeséshez hasonlitok.